Ma van a Koraszülöttek Világnapja.
Tavaly készült Pós Anitával az az interjú, melyben mesélt arról, anyaként hogyan élte át, hogy első gyermeke nagyon kicsi súllyal és idő előtt érkezett meg ebbe a világba.
Borka ma már három és fél, Bejke pedig két éves. Tüneményes, cserfes kislányok.
Baba-suttogók és tündérkeresztanyák között
Szerző: Vitkai Éva
Megfogtam az akkor már 800 grammot elérő Borkát. Elfért a tenyeremben, mégis félelem fogott el, nem roppan-e össze ez a tüneményes, picike, édes kis baba a kezemben. Az édesanyja Pós Anita kolléganőm volt a televíziónál, újságíróként nagyon sok nehéz élethelyzettel találkoztunk, de ez most annyira más volt. Ez most nem más, hanem az ő küzdelmük volt.
Minden nap együtt szurkoltam velük Borkáért, aki 650 grammal a 27. hétre érkezett meg. Soha nem felejtem, amikor Anita pelenkázta a kórházban a kicsit, egyszer csak felém fordult, és azt mondta: Tudtad, hogy a koraszülött osztályon baba-suttogók dolgoznak? Beszélnek a kicsik nyelvén szavak nélkül. Róluk és a saját küzdelméről kérdeztem őt a Koraszülöttek Világnapján.
- Milyen az életetek most, két évvel a nagyobbik gyermeked születése után, aki korábban kopogtatott a vártnál?
- Tanuljuk hogyan kell szülőnek lenni. Szerintem elég jól megy. Hirtelen egy kétgyermekes teljes család lettünk, már csak a kutya hiányzik. Borka korábban érkezett, ő most harminc hónapos, Bejke már türelmesen kivárta az időt, ő most múlt egy éves.
- Mit tudtál a terhességed alatt a koraszülésről, és hogyan ért, amikor idő előtt beindult a szülés?
- Szinte semmit. Rettenetesen tájékozatlan voltam ezzel kapcsolatban. Azt tudtam, hogy az ikrek sokszor korábban születnek a vártnál, de hogy ez ennyire gyakori, hogy mivel jár, és hogy ennyi embert érint, fogalmam sem volt róla. Most valahogy folyamatosan megtalálnak ezek a történetek. Mintha egy titkos társaság tagjává váltam volna. Ugyanakkor azt hiszem, az utóbbi években sokkal több figyelmet kapott a koraszülés, mint korábban, ami nagyon jó. Minél több ismeretünk van róla, annál könnyebben kezeljük. Nemcsak azt, ha nekünk születik korababánk, hanem azt is, ha az ismerősünknek. Én nagyon szerencsés vagyok, hiszen elkerültek a jól tájékozott barátok, rokonok, de azért hallani sztorikat a lesajnáló pillantásokról, és a buta megjegyzésekről: „Korához képest milyen kicsi, alacsony vagy éppen vékony a gyereked.”
Bevallom, meglepett a koraszülőségem. Én nagyon jól éreztem magam, az utolsó percig ugyanúgy dolgoztam. Gondoltam, még ráérek befejezni a folyamatban lévő munkáimat, és utána beszerezni a babakelengyét. Teljesen felkészületlenül ért. Problémamentes terhesség volt a 27. hétig, amikor egy pillanat alatt megfordult a világ. Egyik nap kiderült, hogy magas a vérnyomásom, másnap már tüdőérlelő injekció kaptam, és napokon belül olyan állapotba kerültünk, hogy indokolttá vált a sürgősségi császármetszés. Fel sem fogtam, mi történik, egészen addig, amíg nem közölték a szülőszobán, hogy itt most szülés lesz, mert meg kell menteni az anya életét. Ma már tudom, hogy hihetetlen jó szakmai döntést hozott Dr. Ivancsó Béla, a Jósa András Oktatókórház ügyeletben lévő orvosa. Akkor ott, hirtelen elgondolkodsz, hogy évekig vagy évtizedekig meddőnek hiszed magad, és csak titokban vágysz rá, hogy neked is sikerüljön, hogy anya lehess. Egyszer csak mégis kegyes hozzád a sors, és most akkor ennyi jutott, vége? Aztán van egy kis remény, mert még egy óra múlva is élünk mindketten. Ez igazi csoda. Napok múlva kiderül, hogy az 50 százalék esély, amit a túlélésre adtak a babádnak, hirtelen megnőtt. Ez még nem a minőségi életre esély, hanem a túlélésre. És később jönnek a különböző állomások. Mindig egy kicsit könnyebb lett.
- A második terhességed az átélt élmény hogyan befolyásolta?
- Korábbi egészségügyi problémáim miatt az első gyermekünk megfoganása is egy csoda volt, nem hittük, hogy újra sikerülhet. Amikor pedig biztossá vált, hogy érkezik az új családtag, akkor azért komolyabban veszed magad. Egyértelműen rettegsz, hogy nehogy újra megtörténjen, illetve felkészülsz arra, amennyire tudsz, ha koraszülés lenne. Nagyon hálás vagyok az orvosomnak, Dr. Felföldi Róbertnek, a Jósa András Oktatókórház orvosának. Már az első terhesség alatt és a koraszülés alatt is bebizonyította, hogy mennyire tapasztalt és gondos szakember, de a második terhesség alatt párját ritkító felügyelet alatt tartott. Rengeteg gyógyszer, vérvétel, ellenőrzés, de a legfontosabb, hogy közben megnyugtató is volt.
- Másképp kell a két gyermekkel bánni, több figyelem irányul a nagyobbikra?
- A koraszülött ellátó rendszer miatt igen, de igyekszem mindkét gyerekre kellő figyelmet fordítani. Annyira szuper koraszülött ellátó rendszer működik az országban, de Nyíregyházán mindenképpen, hogy az utógondozás miatt rengeteg ellenőrzésre kell járnunk. Úgy is, hogy hála Istennek nincs semmilyen problémánk. A mi kislányunk a nagyon szerencsések közé tartozik. Ő tényleg egy igazi kis sikertörténet. A 28 hétre született, 640 grammal. És egészséges, okos, ügyes gyerek.
- Mennyi időt töltöttetek bent? Hogyan tanultad meg a kicsi gondozását, hiszen ilyenkor a kismama tele van félelemmel?
- Kicsit több mint 9 hetet töltöttünk bent, ami kevesebb, mint a megszokott idő, ilyen kicsi baba esetében. Súlykedvezménnyel hazajöhettünk. Az elején nyilván senki sem tudja, hogy életben marad-e a gyermeked, ezért érthető módon, mindenki távolságtartó. De ahogyan telnek a napok, és ha éppen van egy kis idő a sok sürgős eset mellett, a nővérek rengeteget segítenek. Én életemben először a saját gyerekemet pelenkáztam be, az inkubátorba benyúlva, ilyen-olyan drótokon, madzagokon keresztül, sután, félve, de nővéri bíztatással. Az első - nevezzük fürdetésnek - de inkább mosdatást is a nővérek mutatták meg. Azt is, hogy hogyan kell tejet fejni, szoptatni.
- Mi volt a legnagyobb félelmed? Hogyan éltétek át együtt a nehézségeket? Milyen kérdések tolongtak a párod Bence, és a te fejedben?
- A legnagyobb félelem az, hogy nem marad életben a gyermeked. Emiatt szurkolsz az első három napban, mert már ismered a statisztikát. Elmondják, tájékoztatnak a lehetőségről. Valószínűleg fel sem fogod akkor, amit közölnek veled, de később már másra sem tudsz gondolni. Aztán eltelik egy kritikus hét. Fellélegezhetnél, de jön a még nagyobb félelem, hogy életben marad, de nem lesz egészséges. Döntenünk kell! Akkor is felneveljük, akkor is szeretni fogjuk! Azonban mélyen belül, rettegsz ettől. Mi mindig csak a jóra gondoltunk. Én bíztam a Jóistenben, Bence pedig a gyerekben, és bennünk.
- Hogyan tudtál anyává válni akkor, amikor a kicsit sokszor elvitték mellőled, vagy éppen ellenkezőleg? Ott volt és együtt értetek meg a szülő-gyermek kapcsolatra?
- Szerintem hazudik, aki azt mondja, hogy a szülés pillanatában már anya lesz. Legalábbis én nem lettem az. Ez egy folyamat, aminek az elejére nem emlékszel tisztán, azt hiszem, ezt is meg kell tanulni. A koraszülöttség nem segít ebben. Nem anya vagy a kórházban az első hetekben, hanem egy nő, akinek az a feladata, hogy valahogyan tejet produkáljon annak a kis lénynek, aki éppen az életéért küzd. Hogy ne mutasd neki a félelmedet, hanem dédelgesd, szeresd, énekelj neki, olvass mesét, beszélj hozzá kedvesen, vagy csak legyél ott. Ráadásul mindig van egy olyan érzésed a kórteremben, hogy zavarod a nővérek, orvosok munkáját, hiszen azt sem tudod, éppen mi történik. Nem akarsz láb alatt lenni, hiszen az ott dolgozóknak végezniük kell a munkájukat. Mégis a te gyereked, a felelősséget már érzed, de egyszerűen tehetetlen és tétlen vagy. Nyíregyházán nagyon nagy lehetőség a baba-mama szoba. Amikor már elég erős a gyerek, és szerintem azt is mérlegelik, hogy az anya is elég erős-e ehhez fizikailag és mentálisan is, akkor átkerülhetsz egy ilyen szobába. Ápolói felügyelettel, de mégis már te gondoskodsz a gyermekedről. Ott már érzel valami mást is. Hacsak nem aludt vagy evett a gyerek, én egész nap énekeltem, mesét mondtam, olvastam neki, kenguruztam vele. Ő pedig ügyesen megszokta, hogy én vagyok az anyukája.
- Voltak hullámvölgyek?
- Hogyne! Volt sírás bőven. Egyébként is egyfolytában sírsz a hormonok miatt, a félelem miatt, a tehetetlenség miatt. Hát még akkor, amikor kiderül, hogy minden nagyon szépen alakul, és egyszer csak egy fertőzés miatt, újra életveszélyben van a gyermeked. Újra drótok, madzagok, újabb gyógyszerek, újabb véradás. Egyik pillanatról a másikra rosszra fordul minden. Ekkor kellenek az anyukák, akik a sorstársaim lettek. És veszel egy nagy levegőt és már nem ereszted ki, hanem kezded elölről. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy annyit, amennyit a bent töltött idő alatt a szobatársaimmal nevettünk, szerintem még soha életemben. Az egyik percben kétségbeesetten zokogsz, a másikban, mi felénk úgy mondják, kínodban nevetsz.
- Más lett a babád, mint az időre született bébik? Ettől nagyon szoktak félni az anyukák, milyen maradandó károsodás derülhet ki a koraszülöttség miatt.
- Igen. A saját tapasztalatom szerint más. Most már összehasonlítási alapom is van. Szoktam is mondani, hogy Borkát ügyesen megnevelték nekem az inkubátorban a nővérek. Nem nyávog, nem sír feleslegesen. Sokkal könnyebben alkalmazkodik, szófogadóbb, ugyanakkor komoly feladattudattal rendelkezik, küzdő alkat. Tényleg igazi kis túlélő. Még talán a fájdalomküszöbe is jóval magasabb, mint a rendes időre született társainak. Más tekintetben azonban a legtöbbjük félénkebb is a társainál. A hangos zajt, legyen az akár egy porszívó vagy egy hajszárító, vagy egy éles csengő, nehezebben viselik. Igazi kis mimózák, akik aztán szépen kinyílnak.
- Mire emlékszel a kórházban töltött időből?
- Minden pillanatra és mégis semmire. Az első napok álomszerűen teltek, csak nem éppen a rózsaszín szivárványos fajta álom volt ez. Nagyon sok dolog elhalványul. Biztos vagyok benne, hogy léteznek a felejtő hormonok, melyek azért dolgoznak, hogy a traumákat könnyebben átvészeljük. Főképpen egy koraszülés esetében, amire értelemszerűen egyáltalán nem gondolsz. Nyilván ennek biológiai okai is vannak, hiszen ez egy „rendes” szülés esetében is hasonlóan működik. Az adrenalin, a hormonok dolgoznak, teszed a dolgod és telnek a napok. Az emberi természet csodálatos. Valahogy ez a felfokozott állapot visz magával. Még ha úgy is érzed – mert először biztosan úgy érzed -, hogy tehetetlen vagy és iszonyú béna egy rendszerben, ahol próbálsz bízni az orvosokban, ápolókban, a sorsban, a Jóistenben, a szerencsédben, a gyermekedben és magadban. Nagyon nehéz például elfelejteni, amitől az ember már a koraszülött osztályon függetleníteni próbálta magát a többi gyerek sorsa, állapota vagy éppen halála miatt. Vagy az, hogy ne minden percben az oxigénszint villogó értékét nézd, vagy a gépek sípoló hangjára figyelj. Vagy a saját és a sorstárs anyukák félelmei, de ott van az állandó fokozott készültségi állapot. Ahhoz sok idő kellett, hogy éjszaka ne valami „elképzelt sípoló hangra” ébredjek. Az illatokat sose felejtem el, a fertőtlenítő folyadék, a kórterem, a mosodából érkező anyukahálóing, vagy éppen a lefejt tej jellegzetes illatát.
Azt sem felejtem, hogy milyen mély szövetség alakul ki a bent töltött idő alatt az anyukák között. A mai napig nemhogy napi, hanem a kor technikájának köszönhetően minden órás kapcsolatban vagyunk néhány anyukával, akikkel egy időben éltünk itt bent. Minden gyerekből naprakész vagyok.
Ha bármi miatt a kórház felé jövünk, én semmi mást nem figyelek, csak hogy meglátok-e egy-egy ott dolgozó „baba-suttogót”, egy tündérkeresztanyát, hogy csak egy pillanatra odaköszönjek nekik. Örökké hálás leszek az itt dolgozóknak. Nyilván az orvosoknak is, akik a legjobb szakmai tudásukat nyújtják, és mellesleg egy-két kedves szóra, jótanácsra is futja tőlük, és kellő időben olyan magas szakmai tudásról tesznek tanúbizonyságot, amit előtte el sem hittél.
Minden orvos nevét fel kellene, hogy soroljam itt, a nyíregyházi PIC-ről! Viszont akikre igazán bízod a gyermekedet, akik az első szűrő, ha baj van, azok az ápolók. A nővérek nemcsak megetetik, és tisztába teszik a gyerekeket, hanem egyszerűen szeretik őket. Ahogy csak egy szülő szereti a saját gyerekét. Ezt nem lehet eléggé megköszönni nekik. Láttak már sok csodát, és nagyon sok rossz dolgot. Látszik, hogy ez nem az a szakma, ahonnan úgy mész haza, hogy leteszed a köpenyt, aztán reggel újra felveszed és folytassuk. Ők mind hazaviszik egy kicsit ezeket a gyerekeket. A rosszat és a jót is.
Elképesztő a munkájuk. És lehet, hogy az anyukákkal távolságtartóbbak, hivatalosan válaszolnak, ha kérdez, de látod, hogy amikor odalépnek az inkubátorhoz, megváltozik az arckifejezésük. Ellágyulnak a vonások, jönnek a szeretgetések, a simogatások. Nem miattam vannak ott, hanem a gyerekek miatt. És amikor azt mondják, hogy menjen nyugodtan anyuka, vigyázok rá, akkor tudod, hogy tényleg bízhatsz bennük. Minden tőlük telhetőt meg fognak tenni azokért a tenyérnyi kis emberkékért. Az összes Ildikó, Anita, Anett, Marika, Valika, és sorolhatnám még a neveket, egy életre lekötelezett. 
